Itt

Elmondom milyen itt: fasza!

És végre úgy látszik, a dolgok is alakulnak. Ha nekikezdesz egy új életnek, egyvalami már biztos; az kurva sok idegeskedéssel jár. Komolyan, a kezdetekben ugyanis csak elméleti síkon működnek a terveid, a gyakorlati megvalósításig ki kell bekkelni, ami egy tortúra.
Egy ideig el lehet hazudni az időt, de az rövidesen mégis követni kezd, lesben áll a bokrok alatt, és mikor a legkevésbé sem számítasz rá, a torkodnak esik. És az idővel harcolni - nyilvánvalóan - nem lehet, Kosztolányi unokatestvére szerint olyan ez, mint egy polip az agyadban; "rátelepszik a gondolkodás minden momentumára", és az ilyenkor keletkező tehetetlenség érzése olyan gondolathullámokat generál, amiket kiadni magadból csak veszekedéssel, vagy katatón állapotba zuhanással lehet.

Egészen odáig, amig az orrára nem koppintasz a kis gecinek! Amint pedig megtetted, felsejlik a cél, az a nyilvánvalóság, ami miatt egyáltalán itt vagyunk, és a homlokunkra nem csapunk megint, hogy ja bazdmeg, hát pontosan tudtuk, hogy ez így fog történni. Ugyanakkor - bevallom - megélni mégis elég nehéz volt.

De! Itt, és most már, Masha'Allah, minden rendben. November, sivatag, pálmafák, tengerpart.
Nem hiszem hogy nagy blogger leszek, de nemsokára kifejtem, mi van itt, talán azt is, hogy mit csinálunk.لا إله إلا الله محمد رسول الله

Az első lépések előtt

És kész. Eldöntetett, megíratott, kőbe vésetett. És megvilágosodásom támadt; ennek nem csak hogy így kellett lennie, de mindig is így volt. Az az érzés, amikor csak ülsz, rettenetesen büszke vagy magadra hogy kitaláltad a frankót, erre jön életed legnagyobb déja vu-je, és ebben a pillanatban fizikailag meglátod a Három Arcú Isten valamelyikének kezét, amint a helyes utat mutatja. Duguláselhárítás. Előtörnek a megkopott képek gyermekkorodról, mint egy kibaszott csilliárd megawattos villámcsapás hasít beléd a felismerés hogy ezt már eldöntötted tíz éves korodban, mit tíz, öt, és már akkor kibaszott egyértelmű volt.

Csak valamiért elfelejtetted. Átvették az élés esszenciájának helyét a mindrennapi gyötrelmek, hazudtak az ellopott nyugdíjadról, offshore lopták szét az országot, cigányok gyilkoltak, cigányokat gyilkoltak, eltört, leégett, meghalt. Hát most megértettem és befogadtam mindezen gyászos végeket, s kis kesergés után átalakítottam és a sok halálból szültem egy új életet, a magam új életét.

És mindenkor erőt merítek a tudatból hogy nem vagyok egyedül.

Miért? Mi?

Voltaképp nem vágyok sokra. Szeretném, ha egyszer nekikezdek valaminek azt be is tudjam fejezni, és ne szakítsanak meg értelmetlen telefonhívásokkal, amiket olyan alakoktól kapok, akiket az utcán nagy ívben elkerülnék legszívesebben. Szeretném, ha nem kellene három hónapig kuporgatni egy új gatyára. És szeretném, ha megnövekedne a dharmámban a rajas, hogy elmozduljak a sattva felé, mert itt már túl sok a tamas. Voltaképp csak boldog akarok lenni. 
Beülhetnék akár egy fasza kolostorba, na, ott sok sok Isten nevét meg lehet tanulni, csak épp azt nem, amiről az egész felhajtás szól; megismerni mindazt, ami odakint van. Nagy, neon betűs feliratok hirdetik; el innen, el innen bazdmeg, messze, most! Nyilvánvaló dolgok, amiről mindenki beszél, nyilvánvalóan senki nem tesz semmit, inkább tovább egerészik az információs szupersztrádán, a nyilvánvalóan semmire sem elegendő részigazságok között, míg viszont nem látja magát a People of Walmarton, és ne törjön ki könnyekben rajta a felismerés hogy valami súlyosan el lett kúrva. Na. Ezt. Így. Nem.

Nem egy napló, nem egy életrajzi regény, végképp nem útmutatás, ki vagyok én ahhoz hogy utat mutassak, amikor még el sem indultam. Nem a cél, hanem az Út. Mert elindulunk végre valahára.