Miért? Mi?

Voltaképp nem vágyok sokra. Szeretném, ha egyszer nekikezdek valaminek azt be is tudjam fejezni, és ne szakítsanak meg értelmetlen telefonhívásokkal, amiket olyan alakoktól kapok, akiket az utcán nagy ívben elkerülnék legszívesebben. Szeretném, ha nem kellene három hónapig kuporgatni egy új gatyára. És szeretném, ha megnövekedne a dharmámban a rajas, hogy elmozduljak a sattva felé, mert itt már túl sok a tamas. Voltaképp csak boldog akarok lenni. 
Beülhetnék akár egy fasza kolostorba, na, ott sok sok Isten nevét meg lehet tanulni, csak épp azt nem, amiről az egész felhajtás szól; megismerni mindazt, ami odakint van. Nagy, neon betűs feliratok hirdetik; el innen, el innen bazdmeg, messze, most! Nyilvánvaló dolgok, amiről mindenki beszél, nyilvánvalóan senki nem tesz semmit, inkább tovább egerészik az információs szupersztrádán, a nyilvánvalóan semmire sem elegendő részigazságok között, míg viszont nem látja magát a People of Walmarton, és ne törjön ki könnyekben rajta a felismerés hogy valami súlyosan el lett kúrva. Na. Ezt. Így. Nem.

Nem egy napló, nem egy életrajzi regény, végképp nem útmutatás, ki vagyok én ahhoz hogy utat mutassak, amikor még el sem indultam. Nem a cél, hanem az Út. Mert elindulunk végre valahára.